Rozgonyi Orsi, az ORBEA GIVE AWAY pályázatunk nyertesének hatodik beszámolóját szeretnénk veletek megosztani. Pályázatunknak köszönhetően, Orsit egy professzionális Orbea bicikli segíti 2021 versenyévben álmai elérésében!
Út az Ironmanig – Középtávú Triatlon OB Keszthely
Mikor ezeket a sorokat írom, a keszthelyi verseny már bő egy hónappal a hátam mögött van. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, s ha visszatekintek erre a néhány hétre, akkor összegzésként leginkább azt tudom mondani, ez az időszak egyértelműen előtérbe helyezett egy nagyon fontos kérdést, ami az egyéni motivációm megvizsgálását követően, szintén nem maradhatott megválaszolatlanul az Ironman felkészülésemben. Ez a kérdés pedig végtelenül egyszerű: Na jó, de mi van velem?
A keszthelyi verseny hetében történt, hogy hétfőn elmentem kirándulni a kisfiammal és annak legjobb barátjával a Budai-hegyekbe. Néhány hete a Piros 85-öt igyekeztünk a korukhoz mért etapokban teljesíteni, annak túráztuk éppen az utolsó előtti felvonását Nagykovácsitól a János-hegyig. Igencsak meleg nap volt, s ahogy a János-hegy felé közeledtünk, úgy fogyott kulacsunkból a víz és lettünk egyre elcsigázottabbak a szomjúságtól. Persze ne gondoljatok semmi komolyabbra, hiszen tisztában voltunk vele, hogy a Szépjuhásznénál egy nyomóskút vár ránk, csak próbálom érzékeltetni Veletek, hogy milyen állapotban érkeztünk a helyszínre: annyira szomjasan, hogy a nyelvünk a földet verte! A kút vize elég furcsa volt, ezért miután a számba vettem azonnal ki is köptem, és gyorsan a közeli büféhez ballagtam a fiúkkal. Ott alaposan feltankoltunk ásványvízből, amiből én helyben meg is ittam egy literrel. Ezzel a liter vízzel pedig… Minden jel arra mutat, hogy sikerült bemosnom valami csúfságot az előzőleg számba került kútvízből a szervezetembe. Bármi is történt, egy biztos: másnap reggel az ébredést követően percről-percre egyre rosszabbul lettem, majd délre annyira darabokra estem, hogy mentővel vittek a kórházba, ahol egyből infúzióra kötöttek. S miközben ezekkel a szaftos mérgezéses tünetekkel küzdöttem órákon át, sok minden megfordult a fejemben. Egyrészt régen voltam már ennyire gyenge és kiszolgáltatott, rég nem szorultam rá, hogy a környezetemtől azt kérjem, egyik pillanatról a másikra dobjon el mindent, és rohanjon a megsegítésemre. Ilyesmi egész életemet nézve is meglehetősen kevésszer esett meg. Az első adag infúziót még otthon kaptam meg, és ahogy az egykedvűen aláhulló cseppeket nézegettem, még csak kétségbeesett gondolatként suhant át rajtam a gondolat, miszerint ez jelentheti azt is, hogy a keszthelyi versenyen nem tudok rajthoz állni esetleg. Aztán a kórházba érve ebből a gondolatból egyre erősödő félelem kerekedett. Mert hiába van az ember jól, a detoxikáló bizony nem az a hely, ahonnan – ha bekerülsz – adott esetben néhány órán belül ki is engednek. Pláne akkor, amikor az orvos a veled folytatott párbeszéd egyik első mondatában közli veled, hogy ugyan ne hülyéskedj, egy nyomóskúttól senki ember fia nem produkál ilyen mérgezéses tüneteket!
Hát, ha senki ember fia nem is, nekem előző nap sikerült, az biztos, mert semmi más nem történt velem, ami a lábamról ilyen hirtelen és ekkora erővel ledönthetett volna. A kórházi ágyon fekve sok mindenen elgondolkodtam, miközben a következő két adag infúziót belém diktálták, s egy kicsit erőre kaptam. Örömmel tapasztaltam, hogy este 7 órára már a mérhetetlen szomjam is alábbhagyott egy kicsit, mivel apránként meg tudtam inni pár pohár vizet úgy, hogy az bennem is maradt. Számtalan fohászt és véget nem érő reménykedést követően az esti viziten vettem a bátorságot, és elmagyaráztam a doktornőnek a helyzetemet. Vagyis azt, hogy egyrészt semmi szándékom nem volt megmérgezni magam – hiszen épp hogy egy fontos versenyen szeretnék elindulni szombaton –, másrészt viszont, ha nem engednek ki még az éjjel, de legkésőbb másnap kora reggel, akkor fizikailag bármilyen jól is vagyok, le kell tennem az indulásról, hiszen a verseny napjáig az evést, ivást, pihenést, de még a kerékpár szervizelését is adott menetrend szerint kellene végeznem. A kórházi ágyon fekve hamar megértettem, hogy innen az is nagy szó lesz, ha el tudok indulni a versenyen, és valószínűleg ez a felismerés is hozzásegített ahhoz, hogy kérésemet úgy tudtam tolmácsolni, hogy a doktornő végül éjjel 10 óra után a zárójelentés megírását követően elbúcsúzott tőlem.
Másnap reggel megkönnyebbülten ébredtem, s miután az Orbea-t beadtam a szervizbe, Botival átbeszéltük a következő napokat. A cél innentől kezdve az volt, hogy napról napra egyre jobban legyek, s ha úgy alakul, hogy szombaton rajthoz tudok állni, akkor csupán az lebegjen a szemem előtt, hogy a távot sikeresen teljesítsem. Semmi rizikó, semmi extra erőfeszítés, csak hogy részt tudjak venni azon a versenyen, aminek az értéke ez alatt a pár nap alatt a sokszorosára nőtt bennem. Így értünk el a péntekhez, amikor már egészen biztos voltam benne, hogy másnap reggel 8-kor én is ott leszek a többiekkel a Balaton vizében. A tetthelyre kicsit késve érkeztem, de a tésztából még így is sikerült kivennem a részem, majd lefekvés előtt körbenéztem és valamelyest körbejártam legalább a depó körüli területet.
Szombat reggel jó hangulatban ébredtem, s bár volt bennem némi feszültség, szerencsére az erőt is éreztem magamban bőven. Miközben bedepóztam a holmimat, fejben még egyszer utoljára átvettem a főbb pontokat Boti itineréből, aztán mindenestül átadtam magam a verseny hangulatának. Bár sok vizes edzésem tavasz óta nem volt, az úszástól mégsem féltem. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért, az lett a legnagyobb meglepetés: egy hatalmas darálógép, ami 8 óra után néhány perccel majdnem maga alá gyűrt a vízben. Félelmetes pillanatok voltak, pedig vízben – a negyedik írásomban elmesélt történettől eltekintve – nem igazán szoktam megijedni. Hát itt nem ez volt a helyzet. Leginkább azért, mert hiába reménykedtem, hogy a jobbról és balról egyszerre legyűrő erők idővel alábbhagynak, hiszen pontosan tudtam, hogy a nyomukban valamilyen irányból ott lesz a következő kettő, amit egész egyszerűen túl kell valahogy élnem úgy, hogy közben bölcsen beosztom úgy a levegőmet, mint az erőmet. Ez volt az a pillanat, amikor az első versenyszámmal kapcsolatban minden elvárást elengedtem, s csak úsztam azt remélve, hogy a legdurvább tömegbunyó hamarosan alábbhagy, és átválthatok egy kicsit magabiztosabb karcsapásra is idővel. Némi enyhülés szerencsére érkezett, de azt kell mondanom, számomra az úszás teljes egésze rettenetes volt. Egy ponton feltűnt, hogy a narancssárga karú, fekete neoprénes úszók a legveszélyesebbek, mert annyira fejetlenül tudtak beúszni minden irányból a képbe, hogy kínomban el is neveztem őket ”narancssárga karú szörnyembereknek”. De azért csak sikerült egészben elérnem a kaput és bekocogni a depóba, és fejben ekkor már át is állítottam magam a 90 km-es tekerésre.
Egészen elképesztő, hogy az ember miként él meg egy-egy ilyen hosszabb erőpróbát. A külvilág mintegy elhomályosul, majd egy-egy eleme hirtelen mindig kiélesedik, ahogy az ember figyelme adott helyzetekben a befelé koncentrálásból kitekinget. Egy pillanat alatt ráállítottam magam a monoton tekerésre és a kivezető rész után ráfordultam a kétkörös részre. Lendületesen, jó érzések közepette tekertem, s ha elhaladt mellettem valaki, igyekeztem rápislantani a rajtszáma alatt a nevére. Sose gondoltam volna, hogy ennyi doktor triatlonozik, mintha az egész Orvosi Kamara és a teljes Magyar Jogász Egylet döntött volna úgy, hogy tagjai ugyanabból a sportból töltik fel rendszeresen az elemeket. Eleinte még számoltam őket… Dottore, dottore!!! – kiáltottam lelkesen magamban, amikor az első néhány mellett elhaladtam, illetve ők haladtak el mellettem. Aztán egy ponton feladtam és egyszerűen összegeztem magamban a tényt: Magyarországon egyik-másik triatlon verseny nem más, mint különböző kedves doktorok megmérettetése. Megtisztelő volt, hogy én is velük tekerhettem.
De megtisztelő pillanatban amúgy sem volt hiány. Az első körben történt, hogy egy nagyon kedves (és persze szintén doktor :)) hölgy/lány mellém tekerve odaköszönt és megjegyezte, milyen klassz bicajom van. Pár szót váltottunk, ám amit ezután mondott, arra végképp nem számítottam. Mariann ugyanis közölte velem, hogy olvasta az írásomat, majd jó versenyzést kívánva, amilyen könnyedén odatekert mellém, úgy libbent tovább a messzeségbe. Gondolatban sokáig velem maradt még dr. Szekeres Mariann. Igazából mind a mai napig sokszor eszembe jut és hálával gondolok Rá. Az ilyen aprócska történések, egy-egy ilyen váratlan gesztus annyira be tudja lendíteni az embert, hogy nem kétséges: a nagyobb triatlonos távok teljesítésénél a sikerbe sokszor a versenyző társak bíztatása vagy vállveregetése legalább annyira belejátszik, mint az ember mentális és fizikai felkészültsége.
Hát így tekertem tovább Mariannal a képzeletbeli csomagtartómon, s a táv előrehaladtával egyre nagyobb hálát érezve az út mentén szurkoló helyiek iránt, és egyre nagyobb büszkeséggel és tisztelettel a szívemben, ahogy ezek a csodálatos emberek egy-egy kanyar után újra és újra vastapssal köszöntöttek bennünket, engem. Fantasztikus érzés, ahogy az ember töretlenül halad előre, s minden egyes karcsapással, tekeréssel vagy lépéssel egyre erősödnek, egyre jobban kavarognak benne a legkülönbözőbb érzések, amiknek a fizikai fájdalomhoz való viszonyulása a teljes képnek csupán egy aprócska szelete. A depóba visszaérve hallottam, hogy míg én megkezdtem a futást, a győztes Lehmann Bence be is ért a célba. Igyekeztem nem foglalkozni vele, hogy rám még 21 km vár, és mikor az első kör végén a jobb térdhajlatomban újra elkezdődött az elmúlt hetek edzéseiről már ismerős húzódás, gyorsan óvatos üzemmódra kapcsoltam. Összegeztem magamban a legfontosabb dolgot, ami irányba is rakott hirtelen. Hiszen 4 nappal korábban még a fél karomat adtam volna azért, hogy végül rajthoz állhassak! Hát most itt vagyok, a futás ¼-én túl, s ha valami nagy hülyeséget nem csinálok, azért azt már bizton kijelenthetjük, hogy ez a középtáv ez megvan. Így aztán ilyen óvatosra vettem a végét. A célba érve szinte elsőnek pillantottam meg Botit, aki egyből meg is kérdezte tőlem, hogy ”na, milyen volt?” Én pedig nem győztem csodálkozni, hogy az egész verseny ilyen hamar véget ért, s hogy szinte éppen csak elrajtoltam, a következő pillanatban már nyakamba is akasztották az érmet a célban. Hát igen… Ilyen az, amikor az embert magával ragadja a flow érzése és minden figyelmével belehelyezkedik az adott pillanatba. Boti szerint az Ironman is ilyen érzés lesz, mintha egyetlen pillanat alatt teljesítené az ember. Ahogy mondta, vannak persze mélypontok, amik az egész táv során itt-ott jobban kitűnnek, de összességében véve az egész egy hatalmas élmény, ami, míg csinálod, teljesen bekebelez.
Hogy maga az Ironman milyen lesz, arról még jó két hónapig csak elképzelésem lehet. Igaz, nemrégiben engem is megütött a felismerés, miszerint az út tényleg maga a cél. Vagyis az Ironman számomra nem két hónap múlva lesz, hanem pontosan most van. A mindennapokban, a felkészülésemmel. S mindez egy olyan időszakban, amikor a véletlen jött mérgezés mindössze az első jelzés volt arra, hogy Ironman ide vagy oda, az embernek fontos tisztában lennie azzal, hogy számára mik a legfőbb prioritások; hogy mi az ő személyes útja, s hogy oda egészen pontosan milyen döntések, elhatározások vezetnek. Mert mindezek nélkül egy Ironman felkészülés – ami nem mellesleg bitang sok áldozattal jár minden résztvevő részéről – nemcsak hogy nehéz, hanem (számomra legalábbis) gyakorlatilag lehetetlen. Na de erről bővebben majd a következő írásomban mesélek Nektek!