Rozgonyi Orsi, az ORBEA GIVE AWAY pályázatunk nyertesének ötödik beszámolóját szeretnénk veletek megosztani. Pályázatunknak köszönhetően, Orsit egy professzionális Orbea bicikli segíti 2021 versenyévben álmai elérésében!
Út az Ironmanig – Középtávú duatlon OB Tab
Talán emlékeztek még, előző írásom témája a motiváció volt, s hogy mennyire fontos a sportban az, hogy egyfajta örömforrás is legyen, és ne a görcsös akarásról szóljon. Jóllehet akkor már túl voltam a mai írásom témáján, a tabi középtávú duatlon OB-n, mégis úgy éreztem, a tapasztalataim és a mondandóm folytonosságához először le kell írnom a korábbi gondolataimat, ahogy most, a keszthelyi OB-t követően is fontosnak tartom, hogy előbb a tabi történéseket összegezzem. Ezzel egyszersmind meg is marad a kronológiai sorrend.
Áprilisból májusba érve tehát egyre többet foglalkoztam a személyes motivációmmal, a felkészülésemhez kapcsolódó örömök kérdéskörével. Még a tavaszi megrekedésem során volt egy kósza gondolatom, hogy egyben lefutom a Sárga 70-et Esztergomtól Budaörsig, és fél napot a természetben töltve rendezgetem a gondolataimat. Boti, bár alapvetően minden elképzelésemben támogat, azért szerencsére gyorsan lehűtött. Közölte ugyanis, hogy egy ilyen próbatétel nem igazán illeszkedik bele az Ironman felkészülésbe, ha ezt választom, akkor el kell tudnom fogadni, hogy emiatt 2 hétre vissza kell vennünk majd az edzésekből. Ha szeretném, megtehetem, de jobban passzolna hozzánk, ha mondjuk elindulnék a május végén esedékes középtávú duatlon OB-n Tabon, majd a középtávú triatlon OB-n pár héttel később Keszthelyen. Nem is hezitáltam tovább: ha Edző bá ezt mondja, akkor a tanítvány így tesz: még aznap beneveztem mindkét versenyre.
És mivel az elmúlt időszakban az örömök felkutatását tűztem ki célul, most elérkezett az idő, hogy beszámoljak Nektek is ezekről az örömökről. Egy emberöltő során számos megtisztelő, ünnepi pillanatban van részünk. Az egyik ilyen számomra a tabi verseny volt, amikor is több okból kifolyólag volt igencsak megtisztelő életem (és nem mellesleg Magyarország) első középtávú duatlon OB-ján elindulnom. Az egyik ok Lubics Szilvia volt, akit azt hiszem, nem kell bemutatni: ultramaratonista, többszörös Spartathlon győztes, 4. helyezett a Badwater-ultramaratonon, és szintén 4. helyezett a Deserts 6 napos 250 km-es sivatagi ultrafutáson. Mindezen élményeiről ”Másfél nap az élet” és ”A homokdűnén túl” címmel két fantasztikus könyvet is írt.
A másik ok számomra igazán személyes volt: gyermekkori jó barátom és úszótársam Szombathelyről, későbbi hosszútávfutó olimpikonunk, Kálovics Anikó. Bár Anikót a futók és a triatlonisták nagyon is jól ismerik, fantasztikus eredményei ellenére a laikusok körében róla mégis talán kevesebbet hallani. Pedig nem kisebb teljesítmény áll mögötte, mint amiről Lubics Szilvi a két könyvében írt. Sosem felejtem el, ahogyan tizenévesként edzések után életünk első magányos budapesti útjára készültünk, ahogyan Ő viszonylag hamar abbahagyta az úszást és a Haladás egyik edzője elvitte magával futni. Ma is magam előtt látom, ahogy 2000-ben a Sidney Olimpia megnyitóját férjemmel közösen néztük az USA-ban, és vártam, nagyon vártam a magyar csapat bevonulását, remélve, hogy akár csak egy másodpercre is megpillanthatom majd. Aztán az NBC persze pont a magyar csapat érkezésénél váltott reklámra, amivel akkor piszkosul felbosszantottak… A tabi verseny nem a bosszankodás napja volt. Életem első középtávú duatlon versenyét ezzel a két fantasztikus emberrel küzdöttem végig, és már jó előre tudtam, hogy minden adott egy jó hangulatú, igazán örömteli megmérettetéshez.
Aztán ráfordultunk a verseny hetére, és a szűnni nem akaró esőfelhőkkel párhuzamosan bennem is egyre inkább gyülekeztek az aggasztó gondolatok. Ha csak felhők lettek volna, talán nem is érdekel az egész, de ez esetben egy egész héten át szakadó esőről beszélünk, ami a pünkösdi hétvégére sem akart alábbhagyni. Mivel az Orbeával kint még nem sokat tekertem, Boti azt tanácsolta, ha egy merő pocsolya a pálya, inkább ne kockáztassak, ne induljak el. Igaza volt abban, hogy egy sérülést, pláne egy esést messze nem ért volna meg a történet, de csak dolgozott bennem a kisördög, hogy a tapasztalat az mégis tapasztalat, és az embernek egy Ironman felkészülés során minden megmérettetés nagyon szükséges. Márpedig körülmények mindig lesznek, a kérdés leginkább az, hogy az ember mit tud kezdeni ezekkel a körülményekkel.
A biztonság kedvéért vasárnap kora reggel még eljártam egy esőűző táncot, majd a kocsiba ülve folyamatosan nyugtattam magam, miközben a szakadó eső egészen Somogy megyéig kísért bennünket. Talán az Égiek keze is benne volt abban, hogy Tabra érve megtaláltuk az ország egyetlen pontját, ahol hétágra sütött a nap, és sehol nem lehetett látni egyetlen esőfelhőt sem. Ennek később aztán meglett a böjtje, de így utólag visszatekintve azt hiszem így volt minden ideális ahhoz, hogy ne aggódjak, hanem gondolkodás nélkül elinduljak a versenyen. Bár a hangosbemondóból tudtam, hogy Anikó is megérkezett, a rajt előtt hiába kutattam nem sikerült megtalálnom a még viszonylag nyugis percekben. Aztán néhány másodperccel az indulás előtt megpillantottam, ami éppen arra volt elég, hogy lepacsizzunk, és megbeszéljünk egy randit a verseny utánra.
Maga a verseny bitang kemény próbatétel volt. 10 km futás 150 m szinttel tűző napon, amikor is visszakívántam a reggeli esőt, ám ezt hamar meg is bántam. A magas páratartalom iszonyúan megviselt, de itt még viszonylag jó közérzettel róttam a köröket. Aztán jött a kerékpározás. A beharangozott 60 km-hez képest az én órám szerint végül 69 km, s mindez majd’ 920 méter szintemelkedéssel. Eleinte rekkenő hőség kísérte az utunkat, majd a négyből a harmadik körben váratlanul hatalmas vihar tört ki, óriási szél tette próbára az erőnket és egyik percről a másikra vagy 15 fokot esett a hőmérséklet. Szerintem itt szállt ki az emberek többsége, az indulók egynegyede idő előtt fejezte be a versenyt. Több holtpontom is volt, ebből az egyik éppen a harmadik kör visszakanyarodó részénél, amikor is az emelkedőre vánszorogva Lubics Szilvi tekert el mellettem. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy a szemüvegemről valahogy levarázsoljam az esőcseppeket, hogy eleinte észre se vettem. A bőrömet ekkorra szó szerint vörösre verte az eső, és a hideg szembeszél hatására a lábfejemet se különösebben éreztem, legbelül pedig egy hatalmas kétely munkálkodott bennem, abszolút nem tudtam elképzelni, hogy ezt a versenyt egy ponton a célvonalon átfutva fogom befejezni. Aztán az ismerős Bianchi kerékpár láttán alaposan felvillanyozott a felismerés, és gyorsan emlékeztettem is magam, hogy Szilvi és Anikó ugyanígy küzdenek az elemekkel, kettejük jelenléte az, ami miatt bármi is történik ma, számomra mindenképpen öröm ez a verseny. ”Hát tessék örülni!” – emlékeztettem magam, s már tekertem is tovább egy fokkal könnyedebben. Azt hiszem ez volt a legmélyebb mélypont, mert bár a vihar még a negyedik körben is feltámadt többször, ekkor már nem volt bennem semmi kétség, csak haladtam előre rendületlenül.
A depóba érve éppen csak egy pillanatra lepődtem meg, hogy míg én tekertem, a futócipőm és minden otthagyott holmim sz@rrá ázott, a következő másodpercben már erőltettem is fel a cipőket a lábamra, ami úgy el volt fagyva, hogy jó 2-3 km-ig nem is éreztem belőle semmit, hanem a helyén inkább két nagydarab fatuskót. Ekkor már újra sütött a nap, és pontosan tisztában voltam vele, hogy mi vár még rám a második 10 km-en. Igyekeztem nem gondolkodni, csak ”betenni a fejem a vízbe és úszni,” ahogy Éva nénitől olvastam annak idején. Minden egyes kanyarnál megnéztem, hogy kikkel tekergek együtt, de amúgy fogalmam sem volt, hogy ki van közvetlenül előttem, és ki az, akinek sikerült már egy vagy két kört rám verni. Aztán a negyedik körben észrevettem két lányt, akik tovább futottak velem, és ekkor már tudtam, hogy eljött a döntő pillanat, amiről Boti is sokszor beszélt. ”Mehet, ami a csövön kifér.” Eleinte fogalmam sem volt, hogy mindezt miként hozom majd össze, de látva, ahogy köztem és az előttem levők között egyre inkább elfogyott a táv, bennem valami mélyen belül teljesen új erőre kapott. Aztán az utolsó párszáz méteren én is megértettem milyen is az, amikor – ahogy a hosszútávfutók és triatlonisták mondják – már csak a szívem visz előre. És a szívem nagyon vitt, mert még a célegyenesre fordulva is sikerült megelőznöm egy embert.
A célba érkezve aztán eltörött a mécses. Egyrészt felszakadt belőlem minden elfojtott kétség, fáradtság és fájdalom, amivel az elmúlt hetekben, napokban és órákban küzdöttem. És mindezeket csak tovább tetézte, amikor a hangosbemondó közölte velem, hogy (Anikó mögött) korcsoportos második helyezett lettem, s hogy a lány, akivel az utolsó kilométereket futottam, nem más, mint Szeibert Ani, akiről tudtam, hogy már több Iron táv is van mögötte. Ez volt az a pillanat, az a megerősítés odafentről, amikor életemben először elhittem magamról, hogy bizony nekem is itt a helyem, amikor életemben először úgy igazán vállon tudtam magamat veregetni.
Az eredményhirdetés és a találkozás (Kálovics) Anikóval mindezek végén a jól megérdemelt, igazán ünnepi pillanat volt. Gyorsan meg is beszéltük, hogy júliusban találkozunk Szombathelyen, a Vasi Vasemberen, ami nekem ez idáig gyermekkorom óta egy beteljesületlen álmom. És ahogy hazafelé kocsikázva az érmet, életem legfényesebben csillogó ezüstérmét forgattam a kezemben, jóleső elégedettséggel nyugtáztam, hogy végre sikerült elindulnom az örömök útján. Az újonnan felfedezett örömömet ízlelgetve pedig gyorsan be is csomagoltam magamnak egy hatalmas adagot, hogy legyen miből töltekeznem, amikor a következő mélypont a földre teper. Mert persze körülmények és mélypontok – a triatlonban különösen – mindig is voltak, vannak és lesznek.