Rozgonyi Orsi, az ORBEA GIVE AWAY pályázatunk nyertesének harmadik beszámolóját szeretnénk veletek megosztani. Pályázatunknak köszönhetően, Orsit egy professzionális Orbea bicikli segíti 2021 versenyévben álmai elérésében!
Út az Ironmanig – Amikor egy 5 kilós mumussal a válladon futod a félmaraton tesztet
A hobbifutók körében létezik egy mondás, miszerint „a futásban az a jó, hogy utána mindig nagyon jó.” És tényleg: miért is jó futni? Egy hobbifutó környezete, és sokszor maga a futó is gyakran kutatja erre a kérdésre a választ. A futás utáni jóleső fáradtság valóban jó érzéssel tölti el az embert. Ám téved, aki azt hiszi, hogy az egész lényege ebben rejlik, s hogy a futás egy monoton sport, amiben az ember egyszerűen – és sokak számára unalmasan – pakolja a lábába a kilométereket. Ennek igazságát újfent jócskán megtapasztaltam, ahogy a felkészülés legutóbbi szakaszának zárásaként a félmaraton felmérőt futottam.
Aki a kezdetek óta velem tart, s mindkét korábbi írásomat olvasta, az tudja, hogy az első hónap megpróbáltatásai után egy sikertelen teszt lett a második hónapom gyümölcse februárban. S hogy egy sportoló felkészülése során ez mekkora lelki és mentális terhet jelent, az bennem most tudatosult igazán. Tudtam, hogy az első teszt visszajelzése és megerősítése nélkül egy fokkal nehezebb lesz nekimennem a másodiknak, de félmaratont – ami az e havi tesztem is volt – sokat futottam már, gondoltam mégiscsak viszonylag könnyen megbirkózom majd a dologgal. Azért nehezítő körülményekből most is akadt jócskán, hiszen menet közben bezártak az ovik, így kisfiam velem volt a nap 24 órájában a hét minden napján. Ilyen körülmények között mégsem edzhetek bármikor, jóllehet tény, hogy egy olyan földre szállt angyal mellett, mint amilyen Ő, néha az is belefér a történetbe, hogy én a görgőn tekerek, míg Ő a nappaliban az Orbea mellett pakolja az építőkockákat. Viszont március végére esik a születésnapja is, ami számomra általában szintén nem kevés elfoglaltságot jelent, hiszen a születését követően nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint hogy minden évben elkészítem az aktuális kedvenc meséjének bábjátékát, amit a nagy napon elbábozok az ünnepeltnek. Persze normál körülmények közt ez sem olyan nagy kihívás, de mit tegyen az ember, mikor készítse el a meglepetést, ha fordítóként éjszaka dolgozik, s a megváltozott körülmények között napközben folyamatosan vele van a gyermek?
A válasz egyszerű, ám korántsem kellemes: napi 2-3 óra alvással simán abszolválható mindez. Viszont mire elég egy aktív sportolónak napi 2-3 óra alvás? Számomra a múlt hónapban tökéletesen kiderült, hogy még a semminél is kevesebbre. Mire a várva várt ünnep elérkezett, ami történetesen a félmaraton tesztet megelőző napra esett, sikerült teljesen padlóra tennem magam. S bár az utolsó éjjel jutott 8 óra alvás, a dolgomat tovább nehezítette, hogy a hirtelen jött jó idő következtében a teszt napján vagy 15 fokkal magasabb hőmérsékletben futottam, mint addig minden edzésemen. Mindebből nagyjából sejthető is, hogy mi történt azon a bizonyos szombaton, bár aznap kipihentnek éreztem magam, s maximálisan bizakodó voltam, amikor kisétáltam a Margitszigetre.
A teszt előtti napon Boti alaposan ellátott jótanácsokkal, fejben pontosan tudtam, hogy miként kell megpróbálnom beosztani az erőmet. A nem létező erőmet. Mert persze nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, a második tesztemen is inkább a tapasztalataim összegzéséből igyekeztem levonni a következtetést, mint a tényleges eredmények visszacsatolásából rátekinteni az eddigi fejlődésemre. Ám senki ne higgye azt, hogy üres kézzel és csupán egy elpazarolt teszttel a lábamban tértem haza. Korántsem! Mert örök életre szóló tapasztalás volt az, amikor az edzések erőnlétével és részidőivel összehasonlítva az aktuális teljesítményemet rákanyarodtam a második körre, s elkezdtem az első jeleit érzékelni annak, hogy valami nagyon nincs rendben. És az is téved, aki azt gondolja, hogy minderre egy beszédesen lassú tempó figyelmeztetett, hiszen a részidőim nagyon is jók voltak. Sőt! Az első 10 kilométeren sikerült egyéni csúcsot futnom, ami alapján lehetett volna egészen más végkifejlete is a történetnek. Viszont az az erőfeszítés, amivel ezt a 10 kilométeres csúcsot kihoztam magamból, és az, hogy mindeközben a pulzusom az egekben volt, számomra kétség nélkül mindent elmondott. S bár a második köröm alatt fejben végig azon sakkoztam, hogy vajon a fáradtság miatt vagyok a szokásosnál jóval hisztisebb, vagy valóban félbe kéne hagynom a futást, végül meghoztam a döntést, ami mondanom sem kell, szintén nem egyszerű sztori a futó ember életében. Félbehagyni egy félmaratont úgy, hogy évek óta szinte bármikor könnyedén farzsebből kihúzok egy 21-est, és soha életemben nem hagytam még egyet se félbe? Igen, ez a félmaraton erről szólt. És bár nem örültem neki, azt mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy egy ilyen nehéz ám annál fontosabb döntést is képes vagyok meghozni, ha az élet azt dobja éppen.
Miután mindent alaposan átbeszéltem Botival, abban maradtunk, hogy egy héttel később újból nekifutok és megpróbálom felülírni az előző tapasztalást. Én magam akartam így, de az csak a következő hét során tudatosult bennem, hogy mekkora teherré tud egy pillanat alatt válni egy félbehagyott futás, pláne akkor, ha azt egy sikertelen kerékpáros teszt előzte meg. Egész héten a motivációmat kerestem, s ahogy a hét vége közeledett, egyre inkább éreztem magamon, ahogy a sztori kezd átcsapni egyfajta hisztibe. Bár a megfelelő alvásra egész héten nagyon ügyeltem, pénteken valahogy mégis úgy éreztem, hogy még mindig nincs bennem elég erő, még mindig nem vagyok teljesen rendben. Vagy lehet, hogy az előző tesztek sikertelensége nyomasztott egyre inkább? Lehetséges, hogy emiatt éreztem magamban már-már szinte bénító félelmet? Bárhogy is volt, az tagadhatatlan, hogy egy 5 kilós mumussal a vállamon tértem vissza a szigetre, egy ilyen potyautassal kezdtem el róni másodszorra a köröket. Tudtam, hogy a 10. kilométer lesz az igazi mérföldkő, amikor remélhetőleg végleg el fogom tudni engedni ezt az egész nyögve nyelésemet. És így is lett: miután az első két kört viszonylag könnyedén futottam, fokozatosan nőt bennem a bizonyosság, hogy ezúttal végigfutom, s hogy az idő is rendben lesz. Persze messze nem annyi, mint amire az elmúlt hetek edzései során képesnek éreztem magam, de azért így is bő két és fél percet sikerült faragnom az egyéni csúcsomból. Van még bennem legalább 2-3 perccel kevesebb is, de az önmagában nagyon nagy szó, amikor az ember ezt már elkezdi érezni.
Megnyugodva, bár korántsem felhőtlen örömmel mentem hazafelé. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Korábban repestem volna az örömtől, ha ennyit faragok a legjobb időmön, most mégis maximum olyan ”hát ez is megvolt”-érzés volt bennem. Meg egy kicsit a hiányérzet, hiszen ennél jóval többre vagyok képes, amit még mindig nem tudtam megtapasztalni, mert még mindig nem arról szólt ez a fejezete se a történetnek. A futásban az a jó, hogy utána mindig nagyon jó. De a testemben érzett jóleső fáradtság mellett legalább annyira fontos a tapasztalás, amivel minden egyes futás megajándékoz. A párbeszéd, amit közben magammal folytatok, minden egyes ”találkozás önmagammal” az aktuális futás közben. Mert a futás lényege ebben rejlik. Amikor futsz, az aktuális tapasztalás mindig arról szól, ahogy abban a pillanatban vagy, és arról, ahol magaddal – és persze a futással is – éppen akkor tartasz. Mindig arról az állapotról – mentális, fizikai és lelki – ad egyfajta tükröt, amiben aktuálisan benne vagy. Számomra ez a futás és minden más monoton sport lényege, és talán ezért fordulhat elő, hogy az emberek többsége képtelen abbahagyni, ha egyszer elhatározza magát, hogy komolyabban is kipróbálja.