Rozgonyi Orsi, az ORBEA GIVE AWAY pályázatunk nyertesének negyedik beszámolóját szeretnénk veletek megosztani. Pályázatunknak köszönhetően, Orsit egy professzionális Orbea bicikli segíti 2021 versenyévben álmai elérésében!
Út az Ironmanig – Mindenek kulcsa: a motiváció
Az elmúlt hetek az újragondolás jegyében teltek, amikor kicsit vissza kellett térnem az alapokhoz és megkeresnem néhány fontos kérdésre a választ, hogy abból ismét új lendületet nyerjek. Talán emlékeztek még rá, hogy az utolsó tesztjeimből nem érkezett objektív visszacsatolás, és az utóbbi időszak állandó küzdelme a technikával is alaposan próbára tette a türelmemet. Amikor sokadszorra se jött össze egy-egy mérés, végül eljutottam arra a pontra, hogy feltettem magamnak a kérdést: Mi a fenének csinálom én ezt? Minek, mikor az egész csak egy folyamatos küzdelem? Botival sokat beszélgettünk erről, szerinte túl görcsös volt bennem az akarás, s mivel Ő kívülről lát engem, feltételeztem, hogy a szavaiban van némi igazság. A bennem lévő tanácstalanságot és tehetetlenséget érezve egyetlen dologra vágytam: egy kis magányra, hogy egy-két csendesebb, befelé figyelő edzéshét során meg tudja mutatni magát a válasz. Nem értettem, hogy míg néhány héttel korábban egy sokkal nehezebb helyzetben, Édesanyám életéért küzdve, az edzések terén is sokkal összeszedettebb voltam, most hogy minden jóval egyszerűbbé vált, miért okoz akkora nehézséget megtalálni a motivációmat és ráérezni az edzések ízére újra. Nem értettem, és mindennél jobban szerettem volna megérteni, így hát egy időre visszavonulót fújtam.
Ezekben a napokban sokszor eszembe jutott egy meghatározó élményem a múltból, és mindaz, amit az élmény kapcsán tapasztaltam. Húszéves koromban az USA-ban dolgoztam és éltem, és az egyik nyáron szerencsém volt Hawaii-on nyaralni, ráadásul éppen Kona-n, a Big Island-en. Egy délelőtt a homokos óceánparton napoztam, s álmomban sem gondoltam volna, hogy bárhol a közelben sziklák rejtőznének a víz alatt. Pláne mivel felettébb sekélynek tűnt a part mentén a víz, éppen az egymás mellé felsorakozott body board-ozó gyerekek látványa volt az, ami engem is becsalogatott egy kicsit megmártózni. Aztán valami egészen szürreális dolog történt. Utólag úgy tekintek a dologra, mintha egy beavatásban lett volna részem. Egyik pillanatról a másikra megtapasztaltam a természet mérhetetlen erejét, s hogy mi emberek micsoda porszemek vagyunk a természettel összevetve. Hirtelen ugyanis magával ragadott egy hullám és egy szempillantás alatt azt éreztem, hogy egy óriási örvényben vagyok, ami forgat, dobál, és mindeközben húz, egyre nagyobb erővel húz befelé magával. Aztán, mint aki kezdi unni a játékot, nagyot taszított rajtam, amikor is egy éles fájdalmat éreztem közvetlenül a gerincem mellett a hátamban. Azonnal tudtam, hogy egy sziklának csapódtam, ahogy érzékeltem azt is, hogy még nem ért véget a játszma. Hosszú másodpercek óta voltam ennek a hirtelen támadt örvénynek a fogja, de annyira gyorsan történt minden, hogy nem volt időm pánikolni, igazából gondolkodni se tudtam. Mindent ösztönösen tettem ezekben a pillanatokban. Gyorsan felhúztam a két lábam és összegömbölyödtem, mint egy labda. A két karomat átkulcsoltam a fejem felett és ebben a furcsa pózban hagytam, hogy a víz tovább dobáljon, ameddig akarja. Így viszonylag biztonságban érezhettem magam. Jól sejtettem: pár másodperc múlva még egy utolsót „húzott” rajtam a hullám, majd ahogy ő befelé húzódott, úgy maradtam én ott a homokban, szinte magatehetetlenül. A barátaim a parton önfeledten integettek, s nem értették, hogy én miért fekszem mozdulatlanul és kiabálok, hogy menjenek be értem. A gerincem mellett bénító fájdalmat éreztem, és egy ideig egyfajta sokkos állapotba kerültem, mert miután kivonszoltak a vízből, sokáig csak ültem a parton a döbbenettől szótlanul, miközben ömlöttek a könnyeim és éreztem, ahogy a félelem utólag teljes erővel átsöpör rajtam. Az egész azért is brutális ébresztő volt, mert mindezt gyakorlott úszóként tapasztaltam meg…
S hogy mi köze ennek a történetnek (Kona-t leszámítva) az Ironmanhez, és legfőképp a motivációhoz, a felkészülésemhez? Számomra nagyon is sok. Azóta és az elmúlt hetekben is sokat gondolkodtam azon, hogy éles helyzetekben az ember mennyire tűpontosan érzékeli, látja, tudja és teszi a dolgát. Valahogy úgy, mint amikor decemberben Édesanyám életéért küzdöttünk. Ilyenkor nem állunk meg gondolkodni, pláne nem hisztizünk. Ösztönösen tudjuk, hogy mindennek a kulcsa a lélekjelenlétünk. Megkockáztatom, hogy ezek életünk legtisztább pillanatai. Ilyenkor nincs szükségünk tanácsra, többnyire nem is kérdezünk senkitől semmit. Aztán amikor elmúlik az éles helyzet, utólag visszatekintünk és nem értjük, hogy hogyan tudtunk annyira „egyben maradni”, hogyan tudtuk olyan pontosan, hogy mi a teendőnk az adott helyzetben, és hogyan éreztük mindeközben ráadásul azt, hogy erőnk és bölcsességünk egyaránt megvan ahhoz, hogy az adott feladatot hibátlanul végigcsináljuk.
Hát valami ilyesmi gondolatok jártak a fejemben az elmúlt hetekben. Ezt az ösztönösséget kutattam, és a bizonyosság érzését, ami egyszersmind oldhatja a görcsösségemet. Hogy el tudjak engedni mindent, és a futás (meg persze a kerékpározás) megmaradjon, vagy még inkább át tudjon alakulni, és meg tudjon vele születni egy önfeledt érzés, a futás (és a kerékpározás) öröme. És piszkosul jólesett, hogy Boti ebben (is) maximálisan támogatott. Engedte, sőt bíztatott, hogy ezekben a hetekben olyan dolgokat találjak, találjunk ki, ami számomra különösen örömöt okoz. Az egyik ilyen öröm, amire nagyon nagy szükségem volt egyszersmind egy félelem leküzdésével is járt, hiszen hirtelen ötlettől vezérelve az első napos idő beköszöntével el is kötöttem az Orbeát. Leszedtem a görgőről és hagytam, hogy szabadon száguldjon, mint egy csodálatos paripa, én pedig iszonyatosan élveztem, hogy a kedvenc Budapest-Dömös-Budapest útvonalamon idén én hagytam állva 110 km-en a bicajos fiúkat. Éreztem, ahogy percről-percre múlik bennem az ismeretlennel társuló félelem, s hogy a hónapok óta kísértő „miként fogom én a szabadban meghajtani ezt a gépet?” kérdés szépen lassan átvált egy hatalmas gyermeki örömbe. Hát persze, hogy bitang jó számokat tekertem! Nem is kérdés, hogy Boti mellett saját magamat is teljesen megleptem!
A másik dolog, ami megtámogatott mostanság, hogy szerencsére menet közben megérkezett a versenyzői igazolásom. Így pár héttel ezelőtt újra beugorhattam a medencébe és hosszú hónapok után végre újra megkezdtem a(z) – most már irányított – uszodai edzéseket. Érdekes, hogy mennyire másként működik a dolog, ha az ember egy pozitív érzés mentén tud kapcsolódni a sporthoz, vagy bármilyen más tevékenységhez. Ha megvan az öröm, ha nem hiányzik a motiváció, akkor hirtelen egyszerűvé és teljesen természetessé válnak akár a legnagyobb erőfeszítések is. Ilyenkor teljesen természetesen, magától jön az, amit Székely Éva néni annak idején a versenyeinek utolsó 25 méteréről írt, hogy „beteszed a fejed a vízbe és úszol”. Nem gondolkodsz, nem kifelé figyelsz, hanem egy nagyon mély belső jelenléttel teszed a dolgod. És nem mellesleg csodákat művelsz.
A motiváció, ahogy a sportban, úgy életünk egyéb területein is meghatározó húzóerő. Az Ötpróba kérdésére válaszolva decemberben azt mondtam, számomra a legnagyobb motiváció, hogy a kisfiam azt látja természetesnek, azt issza magába, hogy sportolok, és hogy amiért megdolgozik az ember, abból előbb-utóbb sikert kovácsol. Ezt a gondolatot kiegészítve ma már inkább úgy látom, hogy mit sem ér az ilyen motiváció, ha nem az öröm meghatározó alapélményéből fakad. Mert motiválhat egy cél, akár egy jó eredmény, ám ha ez a cél egy görcsösséggel párosul, akkor minden ellenkező szándékom ellenére a kisfiamat is pont erre a görcsösségre tanítom majd…