Rég nem írtam már, s ha tehetném ma is eltolnám egy-két héttel ezt a beszámolót. Nemcsak lelkileg lesz nehéz visszamennem az elmúlt néhány hétbe és összegezni az eseményeit, tapasztalásait, de egyszersmind olyan személyes vallomások és felismerések kapcsolódnak hozzá, amiket az ember a kívülálló számára érthetően inkább csak érintőlegesen szeretne megmutatni.
Az utolsó beszámolóim témája egyre inkább a személyes motivációm, illetve a felkészülés és életem egyéb aspektusainak – az én-időm minőségének és lehetőségének kérdései – irányába kanyarodott, ahogy az elmúlt pár hónap történései és tapasztalásai is egyre inkább ezeket a kérdéseket hozták előtérbe. Hiszem, hogy ezek a jelzések, egybeesések nem véletlenek. Nem meglepő módon az edzések során Botival is nagyon hasonló felismeréseket éltem, élek meg. Miként tanárként én magam is gyakran felhívom felnőtt tanítványaim figyelmét arra, hogy az ember személyes életútjának kihívásai és legfőbb feladatai elkerülhetetlenül előtérbe kerülnek a tanulási folyamat során; az ember akaratlanul is ugyanazokat a blokkokat állítja maga elé a tanulásban, vagy egy ilyen fizikai felkészülésben, mint amivel élete egyéb vonatkozásában is időszerű dűlőre jutnia.
Hát így köszöntött rám a július és annak közepén a Vasi Vasember, gyermekkorom óta az álom verseny, amiről idén egészen biztosan gondoltam, hogy végre én is ott leszek. Egészen biztosan és egészen addig, míg 36 órával a verseny előtt az élet kirántotta alólam a szőnyeget, s egyik pillanatról a másikra egyedülálló anyuka lettem. Abban a pillanatban, a veszteség miatt érzett fájdalom közepette, viszonylag gyorsan egyértelművé vált számomra, hogy ez a nagy álom semmiképpen nem válhat egy mindenáron versennyé, bármilyen nehéz is elengednem. Persze a környezetem lelkesen bíztatott, hogy álljak rajthoz, azért a tapasztalt öreg rókák és a hozzám igazán közelálló emberek nagyon is jól tudták, hogy ezt előre nem lehet látni, a legtöbb, amit tehetek, hogy a verseny közeledtével folyamatosan vizsgálom a lelki-mentális állapotomat, s a motivációmat ez esetben mindennél alaposabban górcső alá veszem. Azt biztosan tudtam, hogy dühből, erőből nem akarom megcsinálni, bármennyire is képes lennék rá. Egy Vasi Vasember nem az a táv, amit ezen a ponton fizikailag ne tudnék végigcsinálni, de bármi áron nem akarom végigjárni ezt az utat. Pláne, ha egy gyermekkori álom beteljesüléséről van szó. Egy olyan ünnepi alkalomról, amihez véletlen sem illik egy veszteségekkel teli, csalódott, fájó, gyászos hangulat. Az utolsó órákat tehát vizsgálódó üzemmódban töltöttem, s mivel péntek este egy igazán erőt adó beszélgetésben volt részem a bátyámmal, este 10 óra körül már biztosan tudtam, hogy az első Vasi Vasemberem nem idén lesz. Kicsit bántott, de ezen a ponton, a lényeges dolgokat felismerve és szem előtt tartva, relatíve hamar sikerült elengednem a versenyt. Ha egyszer elindulok majd, az a nap tudom, hogy valóban örömünnep lesz.
Az első napok sokkját követően hamar megbeszéltük Botival, hogy innentől kezdve nem kötjük az ebet a karóhoz, hanem megpróbálunk annak mentén haladni majd, hogy mit enged az életem, az aktuális lelkierőm és mentális jelenlétem. Aki triatlonozik, az tudja igazán, hogy ez mennyire fontos. Ebben a sportágban – különösen egy Ironman felkészülésnél – talán még inkább, mint más fizikai felkészülésben. Hiába mondják a barátok és lelkes támogatók, hogy „ugyan már, megcsinálod!” – ez messze nem ilyen egyszerű kérdés. Nem beszélve arról, hogy ha fizikailag, lelkileg és mentálisan egyaránt sikerül megérkeznem, akkor is elengedhetetlen, hogy maga a verseny örömmel töltsön el. Ahogy mindezek ízét kóstolgattam, július közepén azért elindultam az Ultra Lupán egy óvatos Swim-Run számban, ami végül fontos belső küzdelem volt, és ami miatt mindig emlékezni fogok rá, függetlenül attól, hogy nem volt egyike életem kedvenc versenyeinek. Hozzáteszem, mindez abszolút nem a szervezésen múlott, hanem… Hát ez a 2021-es fura nyár már csak ilyen lett úgy teljes egészében. Vigasztalásként a Lupán azért sikerült összehoznom egy harmadik helyet, így aztán ennek a tapasztalása is kerek egészként hozzáadódott az Ironman felkészülésemhez.
Hát így talált rám az augusztus… Még bőven az új helyemet kerestem a világban, még nagyon az elején jártam annak, hogy kisfiammal az új életünket kialakítsam, s abban lehetőleg erősen beleálljak egy stabil szerepbe. Ha az én világom darabjaira is tört, azt azonnal tudtam, hogy az egyik legfontosabb feladatom, hogy az Ő világát minél inkább megóvjam, s a szétszakadásunkban is rá tudjunk találni egy mindnyájunknak erőt és megnyugvást adó újfajta kapcsolódásra, amiből stabilan építkezhetünk tovább a jövőben. Emlékszem, éppen azon töprengtem, hogy elmondjam-e, hogy miként meséljem el Anyukámnak ezt a bitang nehéz megpróbáltatást, hogy betegségében a lehető legkevésbé terheljem, amikor váratlanul jött a hír, hogy az állapota egyik napról a másikra válságosra fordult. És innentől végképp nagyon felgyorsultak az események… Azonnal megkaptuk az engedélyt, hogy soron kívül látogathassuk, de sajnos ekkor már csak két találkozás adatott meg nekünk. Még fel sem tudtam dolgozni, hogy milyen hirtelen leromlott az állapota, s már el is ment. Bár pontosan ma egy hónapja történt, mindezt csupán leírni most önmagában hatalmas megpróbáltatás és erőfeszítés. Ahogy papírra vetettem őket, ezekkel a szavak most újra egy óriási darab szakadt ki a szívemből.
Édesanyám elvesztése mindent megváltoztatott. Az elmúlt hetekben szüntelenül forgott velem a világ, minden végérvényesen bizonytalan és kiszámíthatatlan lett. A magány érzéséről nem is beszélve. És hát ilyen érzések közepette… Néha az edzés esett jól, néha pedig pont az ellenkezője. Sose feledem a napot, amikor örökre elaludt. Aznap egy 28 km-es futással szabadítottam ki magamból a fájdalom első érzéseit, majd a következő napokban ennek éppen az ellenkezőjét éltem meg és többnyire képtelen voltam az előírt edzésekbe beleállni. Az egészben talán az a legnehezebb, és ez nehéz mind a mai napig, hogy soha nem tudom biztosan, hogy egy adott napi edzést végig tudok-e csinálni. Ráadásul egy perc leforgása alatt megtörténhet az, hogy míg az egyik pillanatban az erőt érzem magamban és alig várom, hogy felvegyem az edzőruhámat, vagy megtekerjem az előírt wattokat az előttem álló percekben, addig a következő pillanatban beüt egy illat, egy gondolat egy hang, s hirtelen arra ocsúdok fel, hogy a földről próbálom összekaparni magam.
De az élet nagy próbatételeiből ekkor még várt rám egy komolyabb. Édesanyámat ugyanis pár héten belül hirtelen Apósom is követte, ami kisfiamnak már végképp sok(k) volt. Az első reakciójából tudtuk, hogy nincs mese, még szorosabban kell megölelni és tartani az immáron teljesen széttöredezett és megtört családunkat. De hogy tegye mindezt egy anya, ha ő maga is a földön hever? Szerencsére az életösztön hamar bekapcsol, s az ember teszi tovább a dolgát, mert nem fér bele a történetbe, hogy az ember ilyenkor élete történetének fonalát a kezéből kiengedje. Bár továbbra is igaz, hogy egy-egy könnyebb, örömtelibb nap után szinte törvényszerűen érkezik egy nehezebb, amikor hajlamosabb vagyok elkeseredni újra, de azért az jó, hogy amikor a törékenyből stabilba átváltok, a stabilitásomat és az életbe vetett bizalmamat, hitemet egyre erősebben érzem. És ez az érzés idővel úgyis átsegít a nehezén. Még akkor is, ha most idesétálnál hozzám és megkérdeznél, akkor azt válaszolnám, hogy inkább a gyengeségemet érzem.
Hát itt tartunk most. Hat teljesen kiszámíthatatlan edzéshét után, mindössze egy héttel Kenese előtt. Mindent elfogadva, mindent elengedve, semmit nem akarva, mindenkor az aktuális pillanat üzenetére figyelve. Botonddal néhány hete megbeszéltük, hogy elengedjük az Irontávot, s ha más nem, átváltok Speciál távra helyette. Elengedjük, s ha az elengedés megkönnyebbülésében a mindennapok meghozzák azt a nyugalmat, amivel a felkészülés továbbra is öröm tud maradni, és ez a felkészülés lelkileg, fizikailag és mentálisan is elvezet az Irontávig, akkor kétség nem férhet hozzá, el fogok indulni. Mindezt azonban még nem tudom, nem tudjuk. Mindössze azt, hogy ilyen vagy olyan formában, Iron vagy Speciál távon, de jövő vasárnap reggel 8-kor Balatonkenesén egészen biztosan találkozunk. Addig pedig mindenkinek pihentető utolsó napokat és jó rákészülést kívánok!