Rozgonyi Orsi, az ORBEA GIVE AWAY pályázatunk nyertesének nyolcadik, egyben utolsó beszámolóját szeretnénk veletek megosztani. Pályázatunknak köszönhetően, Orsit egy professzionális Orbea bicikli segítette 2021 versenyévben álmai elérésében!
Út az Ironmanig – A MEGMÉRETTETÉS
Amikor legutóbb írtam, még nem voltam biztos benne, hogy Kenesén sikerül elindulnom az Ironman távon, ám a verseny hetét megelőzően nagy örömömre megkaptam Boti áldását. Az utolsó két hónap időnkénti kihagyásai ellenére is úgy látta, hogy készen állok a kihívásra. Hatalmas izgalommal fordultam hát rá a verseny hetére szeptember elején.
Ahogy közeledett a hétvége, úgy került egyre több pipa a teendők listáján az egyes tételek mellé. A szállást már jó előre lefoglaltam, s mostanra azt is megtudtam, hogy a családom mellett pár barátom is velem tart, hogy szurkoljon, aminek elmondhatatlanul örültem. A frissítéshez mindent beszereztem és a neoprén ruhát is kikölcsönöztem, majd a holmim összepakolását követően izgatottan vettem át a rajtcsomagomat. Mikor belenéztem, nagyon meghatott a látvány: egy kerékpáros mellény rajta a nevemmel! Kétségkívül örök emlék, becsben tartott darab lesz majd.
Szombaton kora reggel érkeztünk Balatonkenesére. Mivel az elmúlt hónapok során kisfiam nagy kedvence lett a REGIO Kölyök Körök sorozat, aznap reggel lefutottam vele az 1 km-ét, aztán a nap hátralévő részét pihenéssel töltöttem. Kipróbáltam a neoprén ruhát, ami az én életemben szintén első találkozás volt, s rögtön megnyugodtam, hogy így tényleg nem lesz gondom a víz hőfokával másnap. A megnyitót követően próbáltam mielőbb visszavonulni, de elalvás előtt még alaposan összekészítettem mindent, hogy bármire is legyen szükségem, másnap kéznél legyen, és Profi Úrral (vagyis Kreszta Zoli barátommal, aki a frissítésemről gondoskodott) még egyszer átbeszéltük a „taktikánkat”.
Egy nyugodt, kiadós alvást követően viszonylag korán a helyszínre érkeztünk, így bőven volt időm a bedepózásra. Boti útmutatását követve igyekezetem alaposan átmozgatni, majd elbúcsúztam a családtól és átadtam magam a közeledő rajt hangulatának. Meglepett, hogy mennyire nyugodtnak éreztem magam, de talán ennél is inkább csodálkoztam azon, hogy egy fikarcnyi kétség nem volt bennem, hogy ezt az IM távot különösebb gond nélkül végigcsinálom. Az elmúlt hónapok során voltak elképzeléseim, különböző álmaim azzal kapcsolatban, hogy mennyi idő alatt szeretnék célba érni, de ezeket a terveket augusztusban végképp elengedtem. Tisztában voltam vele, hogy ilyen kihívások mellett csoda az is, hogy a felkészülésemet végül sikeresen zártam. Mindegy volt, hogy mennyi lesz az idő. Láttam magam előtt a teljes távot és éreztem magamban az erőt, hogy végigmenjek rajta. A többi csupán részletkérdés, amiből a célba érkezve semmi sem lesz titok már, onnantól a teljes történet lenyomatát viszem magammal életem végéig.
„Check in, check in,” hallom az ismerős hangot, Norbi hangját… Azóta is mindig hallom, ha felidézem ezeket a pillanatokat. A percek előre haladtával az izgalom is fokozódott bennem, majd 8 órára kiegyeztem magammal, és én is bementem a meglehetősen hűvöske vízbe, hogy bemelegítsek. Mindent rendben éreztem az utolsó percekben is, és hamar elkapott a lendület a rajt pillanatát követően. Bár az első körben elég erős volt a daráló, ezúttal korántsem volt annyira vészes, mint júniusban Keszthelyen, s én nyugodt, egyenletes karcsapásokkal haladtam. Eleve a sor széléről rajtoltam és el is engedtem az úszás idejét (is). Már a rajt pillanatában is csak a hosszú utat vizualizáltam, s annak mindig az aktuális következő lépésére, karcsapására koncentráltam. Meglepően jólesett az úszás. Minden egyes körnél egyre könnyebb volt helyezkednem a vízben, s a célegyenesbe érkezve fejben már a depóra és a bicajozásra készültem.
Viszonylag gyorsan sikerült átvedlenem, s a kerékpárra pattanva örömmel tapasztaltam, hogy kis szurkolócsapatom pont a kerítés külső felén várt rám, a bicajra ülve még kaptam tőlük egy jókora szeretet-löketet. Szükségem is volt rá, mert (mint utólag kiderült) majd’ 7 óra koncentrált tekerés következett, aminek az első háromnegyede nem is esett rosszul, ám az utolsó két körnél kissé elveszett a lelkesedésem. Ekkorra a lábam már elég nehezen viselte, hogy ugyanabban a szögben rögzítve van, így a negyedik kör megkezdése előtt egy kicsit le is szálltam a tagjaimat átmozgatni. Mivel ekkorra a szél is feltámadt, mondtam is Profi Úrnak, hogy ez a 180 km pont egy kicsivel több, mint ami amúgy jólesne a lelkemnek. De tekertem tovább rendületlenül. Tudtam, hogy itt nincs helye a hisztinek, hiszen az csak tovább gyengítene, igyekeztem hát csak befelé figyelni és érezni magamban, hogy a végső cél meglesz. Az utolsó körre szerencsére már bátyám és Árpi barátom is megérkezett Budapestről, így a tőlük kapott szeretetbomba is hozzásegített, hogy az ötödik 35-öst is teljesíteni tudjam, s Kenesére begurulva végül sikerrel visszatérjek a depóba. A versenybíróval egy vonalban leszálltam a bicajról, ám a lábam annyira el volt gémberedve, hogy az egykezes bringatolás első lépését követően hatalmasat taknyoltam. Az esés önmagában nem lett volna gond, de sikerült jól odavernem a sípcsontom, így a földön fekve a csillagok tisztulását várva azt mérlegeltem magamban, hogy vajon mennyire reális ezen a ponton, hogy még egy teljes maratont lefussak. Abban a pillanatban nem éreztem annak, de a versenybíró magától értetődően kijelentette: „Hát persze, hogy megcsinálja! Pihenjen egyet, aztán menjen tovább! Hajrá!” Magamban először csak morogtam egyet, ahogy bebicegtem a depó területére, de nagyon érdekes, hogy egy-egy ilyen megszólalás milyen hatással van az emberre. Bár nagyon fájt a lábam és erősen sántítva kezdtem el a futást, a bácsinak köszönhetően a fejemben azonnal átállt valami, és kérdés nélkül automatikusan nekiálltam a 42 km-emnek.
A futás első 21 km-e egészen könnyedén ment. Sokszor emlékeztetnem kellett magamat a Boti által megadott tempóra, és félhangosan többször leszögeztem, hogy talán inkább bele kéne sétálgatnom, mert elsőre engem is meglepett, hogy mennyivel gyorsabb köridőket mentem. De igyekeztem odafigyelni és bölcsen „fékeztem” több alkalommal. Aztán beütött a krach. A második félmaraton már korántsem volt olyan rózsás. Sőt! Ott már végképp a túlélésről szólt minden. Sokat beszélgettem magammal, és maximálisan kihasználtam minden versenytárs és szurkoló buzdításából érkező energiát. Éreztem, hogy meglesz a vége, de egyre jobban elő-előtört belőlem a hiszti, amit kezelnem kellett, hogy ne uralkodjon el rajtam végül. „Csak menj, ahogy jólesik! Ha úgy öröm, akkor sétálva! Éld át minden pillanatát és ünnepeld magad, mert a szintidőn belüli beérkezés tutira megvan!” – valahogy így beszélgettem magammal, ahogy a Balaton mögött a láthatáron szép lassan lement a nap.
A családon és a barátaimon abszolút nem múlt, ők a szurkolásba ugyanúgy mindent beleadtak. Minden egyes körnél megöleltek egy-egy mondatukkal, a bátorító mosollyal az arcukon vagy éppen egy rövid beszélgetéssel. Mert a végén volt olyan is: két körrel a vége előtt muszáj volt megállnom, és míg egy kicsit kinyújtottam a lábamat, néhány szót váltottam az én kedves szurkoló csapatommal. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó holtpont, hiszen a nyolcadik már csak a búcsúkör, amikor elbúcsúzom a versenytől, az egész távtól, visszanézek, összegzek, sírok egy kicsit, és köszönetet mondok a frissítőpontokon lelkesen dolgozó embereknek.
Jó érzés volt célba érni. Nagyon jó. Az én esetemben talán gyógyító is, ahogy egyik családtagomat a másik után ölelve perceken át sírtam. A célban fantasztikus volt Apukám nyakába borulni, átölelni a bátyámat, és közben Édesanyámra gondolni, aki lélekben ott volt mindnyájunkkal. Amikor elindultam ezen az úton, biztos voltam benne, hogy ott lesz Ő is a végén. Ha máshogy nem, legalább egy videó bejelentkezéssel, hogy a kórházból nézze végig a befutómat. Sajnos az Égiek nem így akarták. Mindössze 5 héten múlott és emiatt ott a célban az örömömhöz egy kis szomorúság is társult azokban a pillanatokban.
Életünk minden fontos eseménye a maga sajátos lenyomatával él bennünk az utunk során életünk hátralévő időszakában. Mindez igaz az én Ironmanemre és a felkészülésemre is, ami valami sorsszerű módon mindvégig szorosan összekapcsolódott az Édesanyámmal történtekkel. Soha nem feledem a napot, amikor megtudtam, hogy én nyertem meg a pályázatot. Az első órákat, amikor még csak ízlelgettem, hogy milyen is lesz egy ilyen utat végigjárni. Nem felejtem azt, ahogy elújságoltam Anyukámnak a hírt, s hogy miként örült velem Ő is. És persze míg élek nem felejtem, hogy milyen volt pár nappal később a telefonhívás, amikor közölték velem, hogy Anyukámat kórházba viszik. Egy kis elcsúszással ez a felkészülés szinte párhuzamosan haladt azzal, ahogyan Édesanyámtól próbáltam elbúcsúzni és apránként elengedni a kezét földi útjának utolsó szakaszában. Egy-egy érzés, pillanat néha a tébollyal volt egyenlő. Helyenként fogalmam sem volt, hogy ebben az emberpróbáló helyzetben a mindennapos teendők mellé az edzéseket miként tudom beszorítani. Ám éppen ezek az edzések, a Boti által kísért hónapok, a kettőnk közt lezajlott hosszas telefonbeszélgetések voltak azok, ami a bitang nehéz kihívások közepette is valahogy mindvégig megtartottak belülről. Látszólag ez csak egy szuper kerékpár, amit egy évig használhattam, egy pályázat, amit megnyertem. Ám bizton állítom, hogy én ennek a lehetőségnek nagyban köszönhetem azt is, hogy – hol jobban, hol kevésbé jól, de azért – ember tudtam maradni életemnek ebben a nagyon nehéz időszakában.
A versenyt követő napok egészen sajátos hangulatban teltek. Egyszerre volt bennem ünneplés és egy szomorú lezárás is, ahogy a barátokkal, családtagokkal összejöttünk, hogy együtt visszatekintsünk a történtekre. Örömmel és csodálkozással hallgattam az összefoglalójukat, s helyenként nemcsak engem, de őket is meglepte a felismerés, hogy ugyanazt a versenyt nézve nézőként is mennyire más dolgokat vittek haza magukkal. Hát igen. A triatlon már csak ilyen: egy fantasztikus sport, nemcsak sportolóként, de nézőként is, amit most már a családtagjaim és a barátaim is tanúsíthatnak. Az első napok örömét és ünneplését követően azonban menetrendszerűen beköszöntött az elmúlás, a szomorúság érzése is. Ahogy haladtak előre a napok, egyre inkább lógó orral tekintettem elmúlt 10 hónapom hűséges társára, az Orbea-ra, s magamban próbáltam felkészülni a pillanatra, amikor elválunk egymástól. Egyelőre rejtély, hogy a triatlon miként lesz jelen az életemben ezután. A jelen helyzetemben biztosan nem engedhetem meg magamnak, hogy akár egy használt verseny bicajt vásároljak magamnak. A megfelelő kerékpár nélkül pedig egy komolyabb táv biztosan nem opció, maximum az öreg mountain bike-omra visszaülve tudok egy-egy rövidtávot bevállalni majd. Most még nehéz elengednem ezt a kemény, ám élményekben mégis nagyon gazdag tíz hónapot, s elfogadni a lehetőségét, hogy ilyen több az életemben nem feltétlen lesz már. A lenyomat és a tapasztalás viszont örökre velem marad, amiért végtelenül hálás vagyok mind Mukinak, mind Botinak. Sose gondoltam volna, hogy életem során egyszer én is végigcsinálom az Iron távot. S most annál nagyobb boldogság és büszkeség tölt el, amikor zárásként ideírom, hogy 13 óra 37 perc 16 mp-es idővel, női összetett 14. és kategória 3-ként életem első (és remélem nem egyetlen) Ironmanét sikerrel teljesítettem!!!