Hát, elérkezett ez a nap is 😊
Bevallom, ebben az évben egyáltalán nem terveztem irontávot. Sőt tavaly Nagyatád után szentül megfogadtam páromnak, hogy soha többé irontáv verseny. Persze, mindez tartott Muki (Zelecsényi Miki) felhívásáig egy ilyen egyedi kihívásról. 😉Éppen kezdtem volna leereszteni a vírus helyzet miatt, de ez a lehetőség újra célt, motivációt adott.
Már öten „próbáztak” előttem, ötször izgultam értük. Volt kánikulai meleg, volt nagy szél, volt óriási forgalom, útfelújítás, és sajnos baleset is 😢Ellenben nincs kijelölt, biztosított útvonal, nincs hivatalos frissítés, nincsenek szurkolók. De talán ez teszi izgalmassá és egyedivé ezt a napot, ahogy a felhívás is szól: Legyen egy nap az évben, ami csak a tied – a Balaton körül!
Persze ahhoz, hogy egyáltalán körbe érj, kell egy (legalább egy) elhivatott, lelkes, hozzáértő segítő. Az én esetemben egy jó barát, aki önmaga is kiváló sportoló (2:44-es maratonista). Ha nincs ott Attila, sose tudom megcsinálni. Bár korunk szerint az Apukája lehetnék (ezt azért elég sokszor megkapom), mégis úgy gondoskodott rólam, mint ha Ő lenne az. Navigált, ha kellett, keverte és cserélte a kulacsaimat, szerzett csokit és kólát, ha éppen azt kívántam és legfőképpen biztatott. Nem kamuzott, mindig a valóságról adott infókat, de így mindig tudtam hogyan állok.
Kívánom Mindenkinek, hogy legalább ilyen szupportja legyen!
Korán leértünk Kenesére, és nagyon korán már a parton voltunk (kicsit túl korán is😉). Nem nagyon bírtam már a várakozást, ezért 6:40-kor már úsztam. A bója sorig ki kellett úsznom, mert sekély és hínáros volt partközelben. Viszonylag hullámos volt a Balaton (irigykedtem is Sátorhelyi Petire a tükörsima vize miatt 😁) de érdekes módon most ez sem zavart. Nagyon hamar eltelt az úszás, igaz arra ügyeltem, hogy nehogy hosszabb legyen, mert nem akartam úgy járni, mint egyesek 😅 1:28-nál már kapaszkodtam ki a strand kerítésénél a csúszós köveken 3820 m megtétele után. Ekkor még nem sejtettem (a Tanú 😆), hogy ez lesz a nap legkellemesebb és legkönnyebb része.
„Gyors” depózás (12 perc) után fel a bringára. Amit aztán pár száz méter után gyorsan meg is szakítottam, mert se a hátsó villogót se a navigációt nem indítottam el.
Lassan aztán rendeződött a helyzet, kezdtem megszokni a helyem és lassan felvettem a tempót. Úgy terveztem, hogy 165 W alatt tartom síkon, a Balaton-Felvidéken úgy is feljebb megy. Persze, ez nem így lett, a wattok szépen lassan csökkentek, igaz az átlag meg lassan emelkedett. Fonyódra terveztük az első depót (70 km), addig elfogyott másfél liter folyadék (isót egyáltalán nem hoztam, víz, 50 %-os higított gyümölcs lé és só tabletta) .
Kicsit tartottam a nagy autós forgalomtól, de szerencsére teljeseb jól kezelhető volt, talán csak Bogláron volt dugó. Igaz, én végig úgy éreztem, hogy az összes pirosat és vasúti sorompót megnyertem 😆 Meglepő módon az autósok toleránsan (vagy közömbösen 😉) viszonyultak Hozzánk, a teljes távon 19 dudálást (amit én mindig szurkolásnak vettem és mosolyogva visszaintegettem) és kettő ablaktekeréses-kikiabálásos hozzászólást számoltam. Ez nem olyan szörnyű 180 km-re vetítve.
Lassan kezdett melegedni, és nyomát sem láttam a beharangozott esőknek. Keszthely után újabb depó, itt már némi pisi és mosakodás kellett. Újabb két kulacs fogyott, addigra Attila már szerzett jeget és hűtött italokat kaptam. Az átlag beállt a harmincra, a wattok meg lemásztak százötven köré? Kicsit tartalékos üzemmódban voltam, szerintem tartottam az emelkedőktől.
Végre befordultunk Zánkánál és elhagytuk a mozgalmasabb utakat. Innen lett melós a bringa. Bár egyre szebb helyeken mentünk, egyre több lett az emelkedő. Helyenként már látni lehetett az eső nyomait, de csak 170-töl kaptuk meg. (éppen ekkor merült le az Edge, de innen már odataláltam, sőt Ati mögöttem jött villogva, és csak dudált, ha elbénáztam egy letérést)
Mint általában legtöbbször, már azért vártam, hogy leszállhassak a bringáról. A gyomrom szépen-lassan kezdte feladni (egyszerűen 30 év alatt sem tudtam egy jól működő frissítést eltalálni, hiába sok kísérletezés. Persze, lehet ebben az autoimmun betegségem se segít).
180 km után és 6 óra 40 perc (bruttó idő, és ugye, az számít) futócipőt húztam. Az első valamivel több mint 2 km-er emelkedik Tótvázsonyból kifelé. Meglepő módon ez is jól esett, de a lejtő kezdeténél egy bozótban kellett némi időt eltöltenem. Füredre beérve (11 km) kicsit már megütött a meleg, némi fürdést beiktattam a Vitorlás-tér szökőkútjánál. Kerülgettem a tömeget a Tagore-sétányon és az annyira elvonta a figyelmemet, hogy a Kisfaludy-strand felé futottam, pedig a track egyenesen vitt volna. Attila már izgatottan várt, mert a nyomkövető jeleiből látta, hogy merre kirándulok.
Enni továbbra sem tudtam, három hydro gélt azért leerőltettem, és ittam amennyit tudtam. Itt kezdtem el kólázni (tudom, hogy túl korán, de kellett a cukor.) Megkívántam a csokit (hiába, már a nyolcadik hónapban járok), Ati azt is szerzett, de egy fél sport szelettől csak még nagyobb lett a hányingerem. Ha megpróbáltam valami futásszerűséget csinálni, az a rázkódástól csak rontott az amúgy sem tökéletes közérzetemen. Így aztán maradt a nagyon visszafogott poroszkálás, pedig izomzatra nem volt semmi problémám. Alsóörsnél a strand mellett futva fiatalokat láttam fagyizni, rögtön megkívántam én is 😀 (vigyetek pénzt vagy kártyát magatokkal) és a büfénél előre tolakodva kikaptam 2 magnumot a hűtőládából, odadobtam a pénzt és futottam Atihoz, aki természetesen ott volt nem messze, (egyszerűen mindenhol ott termett, a legelképzelhetetlenebb és leglehetetlenebb helyeken jelent meg és mindig volt nála valami finomság 😊) hogy neki is vigyek egyet.
Innen már „csak” be kellett kocognom. Az utolsó 10-re végre eleredt az eső, és ez nagyon jól esett. Mikor befordultunk a célegyenesbe, Attila kiszámolta, hogy milyen tempó kell a 13 órán belüli időhöz. Ez erőt és motivációt adott (ráadásul egy triatlonos srác futott el mellettem mikor az utolsó frissítést csináltuk és volt kit „üldözni”) így viszonylag könnyedén lett meg az utolsó 5 kili és nagyon jó érzés volt befutni (kétszer, mert az első befutóba bele trollkodtak némi járókelők) Sasigabi kapuján!
Köszönöm az élményt a Balatonman-nek, Schwartz-Nagy Attilának, a világ legjobb barátjának és legodaadóbb segítőjének, és persze Páromnak, Ildinek, aki már több mint 30 éve elviseli az őrült ötleteimet.
Kívánom a hátralévő indulóknak, hogy Nekik is legyen szuper élmény a saját napjuk , és szerezzenek sok jó élményt !