Azért is tetszett meg a Primavera Extrém Balatonman kihívás, mert úgy gondoltam, na végre, egy olyan ironman, amin nem vagyok “kiszolgálva”, nem rakják az aranykanalat a számba, nincs útzár, saját agyból, saját frissítéssel, saját magad megküzdve és megoldva az esetleges felmerülő problémákat kell végigmenned.
Tudom, nem vagyok normális, hogy ez vonz, hiába. 😀 Miután szinte minden versenyemet idénre törölték vagy elhalasztották, borult minden és úgy fogtam neki ennek a kihívásnak, hogy edzés, nem készülök rá különösebben, egy a lényeg: végig szeretném mosolyogni és minden porcikámmal átélni.
Két segítő jött velem a kalandra, Szabó Anna “Ancsur” és Szűcs Judit, így igazi “csajos” hétvégét csaptunk. 🙂
Előzmények:
Higgadt, nyugodt lelkiállapot, minimális agybaj az otthon hagyott wattmérő töltő miatt, majd gyors és szerencsés megoldása a helyzetnek. A hét közepén bedurrant fog, ami a bal arc feldagadásával járt, de péntek estére normalizálódott a helyzet, fájni nem fájt, de aggódtam azért a képeken hörcsögfejjel leszek rajta. 😀 Szombat reggel az Almádiban lévő szállásunkról átmentünk Kenesére a rajt helyszínére. A strand zárva volt persze, de egyrészt Muki pénteken felhívott és említette lehet ilyen, én meg nem paráztam be. Ismerem már a kenesei strandot, több triatlon versenyen is voltam itt. A bal szélen tudom kis kapu van, amellett be lehet menni a vízbe és beúszni a strand bójáihoz. Szóval így tettem, voltak padok is ahol ki tudtuk alakítani a depót. Pontban 7 órakor elrajtoltam, beúsztam a strand bójáihoz és a szabályzat szerint, a parttal párhuzamosan megkezdtem az úszást. 200 méteres vonalont úsztam a bóják mentén és figyeltem közben a GPS-t. Mint tudjuk, az tökéletesen működik nyílt vízen. Nem. 😀 1 óra 30 percnél jöttem ki a vízből, hát szerintem ez pöttyet több volt, a köridők szerint olyan 4100 méter, de semmi baj, nem kergetett a tatár. 🙂 Ennek megfelelően kényelmesen depóztam és a segítőim elengedtek a bringa körre, az első frissítő pontot Balatonlellére, 60 kilihez beszéltük meg.
Úgy döntöttem, hogy ha már extrém ez a kihívás, akkor nem viszek tracket, hanem saját agyból megyek végig és ha eltévedek, iránymutatást kérek a helyiektől. Szerencsére elég jól ismerem a Balatont körbe (köszi sok-sok NN Ultrabalaton!), így megvontam a vállam, nem töltöttem rá a tracket az órámra és anélkül indultam el. Az ajánlott útvonal főúton halad, de ez ajánlott útvonal. Esetemben a következő volt a helyzet: az időjárás tökéletes volt ironmanhez. 17-20 fok, felhős ég, épphogy szemerkélő kis esőcskékkel tarkítva. Ami tökéletes egy ironmanhez, az katasztrófa a nyaralók tömegeinek. Mindenki, de mindenki autóba ült ezen a napon. Egy szakaszon mentem a főúton, de egyetlen kilométer alatt hárman szorítottak le veszélyesen. Így úgy döntöttem nekem a biztonság a legfontosabb és a vigyorgós, örömteli teljesítés. Mivel mindenki autóba ült, szerencsémre a bringaúton nem volt tömeg, a strandok bejáratánál sem álltak sorban az emberek, otthon maradtak inkább társasozni vagy nem tudom.
🙂 Úgyhogy a biztonságos megoldás mellett döntöttem, a kerékpár úton haladtam ahol csak lehetett!
Igen, kacskaringós, nem lehet rajta egyenletes időfutamot menni. Mivel nem egyéni legjobb időre hajtottam, ezt én el tudtam engedni.
Cserébe volt részem gyönyörű panorámákban, nyugodt és biztonságos 180 kilométerben, nem voltam veszélyben, teljesen kikapcsolódva és átszellemülve tekerhettem. A déli parton nagyon sok helyen széles a kerékpárút, több tíz kilométereket tudtam egyenletesen, bekönyökölve menni. Talán ha 2-3 olyan rövidebb szakasz volt ahol nem volt jó az útminőség, de 90%-ban nem volt problémás. Persze voltak kereszteződések, vasúti átjárónál, lámpánál várakozás, forgalom miatti állás, de ezzel lehetett számolni, főszezonban, a Balaton körül ne számítson senki egyéni legjobb időre bringán.
És naná, kétszer el is tévedtem egy kicsit. 😀 A frissítések rendben zajlottak, a lányokkal úgy beszéltük meg, hogy Balatonlellén, Keszthelyen és Köveskálon találkozunk. A nyomkövető segítségével tudták merre járok, látták hogy a bringautat választottam, ott vártak a megbeszélt helyeken.
Mit is írhatnék a kerékpározásról? Végig élveztem, jól éreztem magam, igazi örömbringázás volt! Nem tudok beszámolni holtpontokról, felmerülő problémákról, veszélyes helyzetekről, mert nem voltak. Na jó, kétszer kicsit eltévedtem, de viszonylag időben észleltem és korrigáltam. Legalább megnéztem közelről a Tihanyi révet. 🙂 A Balaton északi partjára érve pedig már vettem is az irányt az emelkedők felé. Itt autóúton kell haladni, de meglepően alacsony volt a forgalom, Salföldtől Tótvázsonyig alig találkoztam autóssal, azok is széles ívben kikerültek. A Dörgicsétől Tótvázsonyig tartó emelkedőt már jól ismerem, viszonylag rövid, 20 kilométeres szakaszon van 400 méter szint.
Köszi Balatonman, jó útvonal, igazán megadja a feelingjét a bringás pályának, de valaki vasalja ki az emelkedőket! Szóval ahogy beértem Tótvázsonyba, a depóba egyből kicsit kedvem támadt leülni a padra. 🙂 A bringázás végül nekem 185 km lett és a rengeteg kényszerű megállásokat is beleszámolva 7 óra 8 perces bruttó idővel ért véget.
Ancsúr és Judit már vártak a cukrászdánál kialakított kis depóhelyen. Ahogy felvettem a futócipőm, lelkiekben felkészültem az érzésre, amikor ennyi úszás és kerékpározás után elkezded egy ironman-en a futást. Itt mindig veszel egy nagy levegőt, mert tudod, hogy fájni fog. Egy ironman-en mindig fáj a futás már az elejétől.
Most én voltam a legjobban elképedve, hogy semmi, de semmi fájdalom, nulla diszkomfort érzet, mintha nem is csináltam volna eddig semmit.
Nem is igazán fogtam fel mi történik, elterült a széles vigyor a fejemen és mintha eddig mi sem történt volna elindultam a futásra.
Tényleg jól lehettem, mert nem ölt meg a Tótvázsonyból kivezető 2 kilis emelkedőfutás sem, pedig ez nekem meglepcsi volt, arra számítottam végig lejt Füredig az út. Hát nem. 😀 (jaja, tudom, kellet nem megnéznem a futás szinttérképét…) Felfele is ment a jó tempó, nem voltam halálomon és SEMMI se fájt. Átbuktam az emelkedő tetején, elkezdett lejteni az út és itt kezdődött az a rész, amitől tartottam. Mert oké, hogy lejtőt kell futni, de próbáltátok már azt fáradt izomzattal? Tudom, hogy nekem a lejtőfutás fáradtan a gyengém, itt kifutni a tempót igazi kihívás. Vagyis az szokott lenni, mert most legnagyobb döbbenetemre nem az volt, tökéletesen pörögtek a lábaim, végig nagyon jó érzés volt ereszteni neki lefele, simán ment a 4:30-cas tempó, én meg csak kamilláztam és nem értettem mi történik, a fejemen lévő vigyor is csak szélesedett és teljes flow-ban futottam.
Füredig autóút mellett kell futni, a menetiránnyal szembeni oldalt választottam, így időben észrevettem a közeledő autókat és le tudtam húzódni előlük, teljesen kezelhető volt, nem volt veszélyes szituáció.
Füredre beérve kicsit módosítanom kellett a Tagore sétányra vezető úton, mert az ajánlott utca eleje le volt zárva. Igazán szürreálisan vicces élmény keresztül futni a füredi parti sétányon a rengeteg ember között, akik mind nyaralnak meg sziesztáznak és fogalmuk sincs arról, hogy te épp mit csinálsz.
A segítőimmel úgy beszéltük meg, hogy a futáson 4 kilométerenként találkozunk kulacscserére (kézi kulaccsal futottam). Minden rendben volt, Füreden nem találtak parkolót, így volt kis kavar, de szerencsére egymásra találtunk. A futás 27. kilométeréig tökéletes flowban futottam, nem fájt semmi, rózsaszín ködben úszott a világ. A félmaraton 2 órán belüli idő lett, ebben benne van 3 db frissítés és közlekedési helyzet miatti várakozóidő is, hát mi ez ha nem tökéletes egy ironmanen?
Itt jön el a beszámolómban az első pont, ahol nehézségbe ütköztem. A nagy örömfutásban eggyel kevesebb gélt ettem. Ez a 27.
futó kilométernél kezdett el visszaütni. Ha egy ilyen távon ez előfordul, akkor bizony belassulsz. Ez történt velem is, nem is tudtam felfutni abba a pulzuszónába amit egyébként tartani tudok egy ilyen maratonon, nem volt elég szénhidrát üzemanyag a szervezetemben már ehhez. Szerencsére hibáztam már annyit, hogy tudom, ilyenkor egy megoldás van: elfogadni a helyzetet, az agyat átkapcsolni robotpilótába és nem foglalkozni azzal, hogy azt parancsolja a testednek hogy sétáljon, becsukni a szemed és futni tovább. Szóval regeneráló pulzuson 5:50-6:00 min/km tempóban, robot üzemmódban futottam az utolsó 15 kilit már. Ez itt ilyenkor küzdelem magaddal, hogy meg tudd állni a belesétálást. Küzdelem, de én nyertem. 🙂 A frissítéseknél egy hangyányit pihegtem, aztán mindig továbbfutottam. Szerencsére izomzatilag semmi gond nem volt, nem fájtak az izmaim, egyetlen görcs sem jelentkezett.
Rákanyarodtam az utolsó 2 kilire, és célba vettem a rajthelyszínt.
A lányok már vártak, turisták között szlalomozva befutottam a rózsakapun és célba értem, 13 óra 30 perc alatt. A maratonom bruttó ideje 4 óra 33 perc lett a megállásokkal, frissítésekkel együtt.
Amikor jelentkeztem a kihívásra, az volt a célom, hogy élvezzem minden percét, ezt meg is kaptam maradéktalanul, azóta is széles vigyor van az arcomon! Köszönöm a lehetőséget, a segítőimnek és támogatóimnak a rólam való mérhetetlen gondoskodást és köszönöm mindenkinek a rengeteg szurkolást! Ez egy igazán rendkívüli kihívás volt, örülök, hogy ott lehettem és teljesíthettem!
Csak nehogy jövőre is visszatérjek még egy ilyen körre… 😉