Rozgonyi Orsi, az ORBEA GIVE AWAY pályázatunk nyertesének első beszámolóját szeretnénk veletek megosztani. Pályázatunknak köszönhetően, Orsit egy professzionális Orbea bicikli segíti 2021 versenyévben álmai elérésében!
Lesznek-e nehézségek? NEM KÉRDÉS!
Út az Ironmanig – A kezdetek
Tavaly októberben, amikor a Balatonman Facebook oldalán először olvastam az Orbea Ordu pályázati kiírást – miszerint a szerencsés kiválasztott a Balatonman által felajánlott kerékpárt a 2021-es versenyév során felkészüléséhez és versenyeken használhatja – szinte rögtön azt éreztem, hogy ez a kihívás hozzám, rólam szól, mondhatni nekem találták ki. Mégis az elmúlt két hónap volt az, ami igazán bebizonyította, hogy a pályázat nyerteseként ez a lehetőség számomra mennyire életmentő, sorsfordító, mennyire a mindent jelenti.
Az örömhírt követően szinte még fel sem ocsúdtam, amikor pár nappal később egy telefonhívás egyik pillanatról a másikra gyökerestül megváltoztatta az életemet: Édesanyámhoz hívtak be minket az idősotthonba egy rutinműtétet követően elbúcsúzni. Forgott velem a világ nemcsak aznap, de még az eset után is napokig. Ez az ijesztő állapot sokáig fennállt, s csak a mi lélekjelenlétünkön múlott, hogy végül sikerült a közvetlen életveszélyt elhárítani. A fokozott stressz jellemző maradt Anyukám állapotának javulását követően is hetekig, mondhatni mind a mai napig. Igyekeztem, igyekszem megküzdeni a helyzettel, s az edzésprogramot nem megszakítani. S bár – hogy az életkörülményeimhez igazodjon – az első hetek edzéseit Botinak (Plesz Botond, az edzőm) sokszor át kellett alakítania, a kiegészítő testmozgás már ebben az időszakban is a megváltást jelentette számomra. Az én életemben az edző ez idáig egyet jelentett azzal, hogy van egy ember, aki megpróbálja kiverni belőlem az eredményeket. S hatalmas megnyugvás volt megtapasztalni, hogy mindez működhet emberségesen, az életem eseményeivel összeegyeztetve is. Sőt, igazán talán csak így működhet, Boti számomra ezt már az első időszakban bebizonyította. Egy hét elteltével Édesanyám csodával határos módon túljutott a nehezén, s az év végével a kórházból magunkhoz vettük, míg fel nem vették rehabilitációra, heteken át az otthonunkban ápoltuk, gyógyítottuk, tornáztattuk. Nem tudok eléggé hálás lenni Botinak azért a türelemért és támogatásért, amivel mellettem állt és áll, ahogy esetenként, mintegy mankóként a mai napig biztos támaszként számíthatok rá. Az elmúlt hetekben többször is azzal nyugtatott, hogy a sport ilyen. Az élet, néha egy-egy sérülés felülírja a felkészülést, és az embernek ezt türelemmel kell viselnie. Nem is tudom hányszor halasztottuk el azt a bizonyos első kerékpáros- és futástesztet, s közben szabad kezet kaptam: ha úgy érzem, erőm sincs edzeni, akkor legyen úgy, ha pedig a világból is kifutnék, mert attól lenne könnyebb, akkor ne fogjam vissza magam, húzzam fel a futócipőt és gondolkodás nélkül tegyem bele a kilométereket. Mondanom sem kell, volt ilyen és olyan is. Ahogy mindkettő kapcsán nem kevés feszültség is bennem, hogy miként és mikor is lesz ebből így felkészülés az Ironmanre.
Szerencsére semmi nem tart örökké, így a heteken át tartó várakozást követően megérkezett az első, majd a második kerékpáros tesztem napja, majd egy hétre rá a futásé is. Mekkora mázli, hogy ebben a felkészülési programban minden olyan fokozatos! Ahogy a tesztek, úgy az edzések is, s mire próbára kellett tennem magam, a watt-alapú tekerés főbb tudnivalóival kapcsolatban azért sikerült képbe kerülnöm. Nem mondom, van még mit tanulnom. De valahogy ez is olyan, mint az élet legfőbb és legnehezebb dolgai. Az edzésen és az élet dolgaival kapcsolatban is mindig éppen annyira van rálátásunk, amennyire feladatunk az adott dologgal valamit kezdeni. A teszthez a kütyük beállítása és próbája megvolt, és többé-kevésbé képben voltam a wattos tartományokkal kapcsolatban is, illetve, hogy nekem melyiket nagyjából milyen fokozatban esik jól megtekerni.
Az első rövid tesztre ma már csak úgy gondolok vissza, hogy az volt a ”beetetés”. Persze mindezt vigyorogva írom, és közben azon gondolkodom, hogy amikor az edzéseket és teszteket írja, Boti fejében vajon mi jár. Ahogy egyre nehezednek a feladatok, biztos valami olyan, hogy ”Na, jó! Asszem ennyi aznapra pont elég lesz. Nem ám szerencsétlen lefordul a bicajról a végére!” 
Mert így van ez, kedves olvasóm: a feladat mindig éppen annyi, hogy a bicajról pont le ne fordulj! S hogy miért hívom beetetésnek? Azért, mert az első teszten a kellő bemelegítést követően az embernek éppen csak 10 másodpercre, majd egy percre kell magából egy maximumot kitekernie. Na, de pár nap múlva jön a második! A második kérem az, amiről már korántsem lehet ilyen visszafogottan mesélni. Mert a bemelegítés még egy dolog. Az ember szépen fokozatosan növeli a wattokat és a 30 másodperces rövidke adagokat vicsorgás nélkül teljesíti, de közben ott motoszkál a fejében, hogy mi vár még rá. Hiszen tudja nagyon jól, hogy jön majd 20 olyan perc, amibe a maximumot kell végig beleadni. És az a 20 perc maximum az olyan, hogy közben milliószor felteszed magadban a kérdést, hogy ”Ömmm… Hol kell, kérem kijelentkezni?” Persze messze nem ennyire udvariasan… Sőt!
Nagy szerencsém, hogy a családom (párom és kisfiam) maximálisan támogatnak minden őrültségemben, így ebben is. Míg a bő egy órás teszt 20 perces kritikus részét tekertem, nemcsak a legjobb sportversenyeket meghazudtolva biztosították számomra a frissítést, de az utolsó percekben, a ”célegyenes” előtt szó szerint ”mellettem futottak” és fennhangon bíztattak, hogy meg tudom csinálni. És egy ilyen team mellett az ember nem is keres kibúvót. Az edzés, az élet, az aktuális kihívás mindig nagyon nehéz, de nem is siránkozni, beszélni kell róla, hanem egész egyszerűen megcsinálni. Így aztán megcsináltam, és ahogy csuromvizesen leszálltam az Orbeáról, nem is maradt bennem más, csak az öröm és a büszkeség. És a várakozás, hogy milyen lesz legközelebb nyeregbe pattanni.
Hasonló volt az első futástesztem is, bár az egy kicsit ismerősebb terep. Viszont talán éppen ezért volt bennem duplaannyi félsz, ahogy a Margitszigetre mentem. Legutóbb évekkel ezelőtt az egyetemi vizsgákra menet volt bennem ilyen feszültség, de próbáltam higgadt maradni, ahogy az egyes etapokat fejben sokadszorra átvettem. Évek óta nagy kihívás számomra, hogy a futásokhoz megfelelően osszam be az energiámat, szinte minden alkalommal már a táv elejét elfutom. Ezért is határoztam el másfél évvel ezelőtt, hogy a versenyeken is inkább csak az örömre koncentrálok, nem erőből futok. És akkor jött ez a teszt, és vele a feladat, hogy a bemelegítő fél órát követően fussak 30 percen keresztül maximális erőbedobással úgy, hogy a végére is legyen még erőm, lehetőség szerint legyen az utolsó 10 perc a leggyorsabb. Hát ez az, amit jól csinálni én mostanáig nem tudtam. Sebaj! Boti mellett végre ezt is megtanulom! Mikor végeztem a feladattal, az elégedettség és a még többre vágyás jóleső elegye járta át a gondolataimat. Örültem, mert több korábbi rekordomat is sikerült megdöntenem, de éreztem azt is, hogy lehetett volna még jobb, hogy ennél sokkal több van bennem, amit nagyon szeretnék végre magamból kihozni.
És éppen ezért imádom ezt a programot, Botival a közös edzéseket! Életemben most először adtam meg magamnak a lehetőséget, hogy egy hozzáértő ember segítségével személy szerint rám szabott edzéseket végezzek. Most végre nemcsak az erőmet tanulhatom meg beosztani, de egyszersmind megnyugodhatok, hogy az, amit egy adott nap edzésként elvégzek, az úgy, ahogy van, rám van szabva és pontosan elég, pontosan úgy jó. És ez valami hihetetlen megnyugvást ad, igazi esélyt, hogy hátradőlhessek, és ”végignézhessem” azt, hogy milyen is egy edzésprogram akkor, amikor 100%-ban rozgonyiorsis. Ettől függetlenül gyanítom, senki nem gondolja, hogy akár csak egy percre is hátradőlök majd ebben a 2021-es ironmanes évben! A következő hónapok keményen a felkészülésről szólnak. Ami számomra pontosan olyan nehéz, mint Édesanyámnak lábra állni és újra megtanulni járni. Akinek az útján csak remélni tudom, hogy erőt ad a tudat: én sem adom fel, kitartóan csinálom vele együtt nap mint nap. És amikor nehéz az a következő perc tekerés – ahogy Neki nehéz a következő lépés – akkor egyetlen gondolat visz tovább, s ezt nemcsak magamnak, de Neki is írom: hogy képesek vagyunk rá, meg fogjuk csinálni! Minden embernek Ironman nehézségű az aktuális kihívás, amivel szembesülnie kell. Mindenki a saját magára szabott Ironmant ússza, futja, tekeri, lépegeti vagy más módon csinálja. És ebben csak két lehetőség van: az ember lépeget tovább, vagy kiszáll. Harmadik opció nincs. Ahogy számomra kettő sem létezik. Számomra idén Ironman van.
